A 9 éves rákos kisfiú, M. László története
László 9 éves. Ám nehéz út vezetett idáig, hiszen alig volt 10 hónapos, amikor rosszindulatú neuroblastomát fedeztek fel nála. Kemoterápiás kezelések, műtétek követték egymást. Rengeteg szenvedés és szülői kétségbeesés jellemezte ezt a hosszú, véget nem érő időszakot.
Milyen előzményei voltak a betegségnek?
„Állandóan jártunk a háziorvosunkhoz, mert Lacika lázas volt, köhögött, folyt az orra. Feltűnően sokat sírt, így utólag rájöttünk, biztosan fájt a hasa a daganat miatt. Emellett a többi testrészéhez képest aránytalanul nagy lett a pocakja. Azt tanácsolták nekünk, diétáztassuk, hiszen ez csupán a hízás következménye, viszont már egy kanál víz sem ment le a torkán, azt is visszahányta.
Megijedtünk. Azonnal elvittük egy gyerekorvoshoz, aki felküldött mindeket Pestre a Tűzoltó utcai Gyermekkórházba. Ott sok vizsgálaton átestünk, szövettani mintát vettek a hasban lévő daganatból. Így derült ki, hogy rosszindulatú daganatról van szó.”
Milyen kezelési módokkal próbáltak segíteni a kisfiún?
„A részleges műtét után máris elkezdték a kemoterápiát. Több ízben is kapott, összesen 10 alkalommal. Azért volt szükség ilyen nagy mennyiségre, mert a daganatot nem lehetett eltávolítani. Rossz helyen volt, a jobb mellékvesében.
2005-ben egy nagy előrelépés következett be. Őssejt-transzplantáción esett át a kisfiam Miskolcon. 2 hónapig bent voltunk a kórházban, folyamatos megfigyelés alatt tartották, mert ez az eljárás amellett, hogy hatékony, igen veszélyes is.
Azt gondolom, ez mentette meg őt, hiszen azóta sokat javult az állapota. Látványosan jobban érzi magát és boldogabb. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel lezárult minden nehézség, hiszen rendszeresen járunk 2-3 havonta ellenőrzésekre, folyamatosan figyelik a kisfiam egészségi állapotát.”
Hogy bírta a kisfiú a kezeléseket?
„A kemoterápia eléggé megviselte, de a körülményekhez képest nem volt különösebb problémánk. A nővérkék és a szülőtársak is csodálkozak a fiamon, hogy mennyire erős, bátor, türelmes. A kezelések mellékhatásaként fellépett a hajhullás, hányás, láz, kiszáradás.
A transzplantáció utáni időszak volt a legnagyobb feladat számára. Be volt zárva egy kis szobába, ahonnan nem mehetett ki. Mivel a szervezete maximálisan le volt gyengűlve, illetve nem volt védekező képessége, mindentől óvni kellett. Engem is meg a férjemet is csak maszkban, köpenyben, kesztyűben engedtek be, nehogy valami bacilust bevigyünk hozzá, ami végzetes következménnyel járna. Tehát 2 hónapon át ő abban a kis elkülönített szobában feküdt nem érintkezve a külvilággal még 1 másodpercig sem.
Volt még egy ijesztő esetünk, a kemoterápia mellékhatásaként allergiás roham lépett fel. A kisfiam a kezem között esett össze. Sokkot kaptam, hiszen azt hittem, meghalt. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába.”
A kisfiú ma már 9 éves. Tudja, hogy mi történt vele ezelőtt 8 évvel?
„Tudja, bár nem érti még teljesen. Nem fogja fel, hogy ő élet-halál között volt. Látja a 3 műtét nyomát a testén, emiatt szokott inkább kérdezősködni, hogy mért is vannak azok ott, mi is történt vele igazából? Én elmeséltem neki mindent, mert joga van tudni, de főleg azért, hogy tudatosodjon benne az egészsége fontossága. Manapság a vele egykorúak cigarettáznak. Elmagyaráztam neki, mért tilos számára a dohányzás. Tudja, hogy ha nem vigyáz magára, hamar visszatérhet a betegsége, és akkor kezdődik minden előlről: kórház, kemoterápia stb.
Ezenkívül látja, hogy elég sűrűn járunk fel Budapestre orvoshoz. Az utóbbi időben nem akar jönni, fél a gépektől, amelyekkel vizsgálják.
2005 októbere óta nem kap semmiféle kezelést, de folyton ellenőrzésekre járunk. Figyelik a daganat állapotát, hiszen azt nem tudják eltávolítani, de összezsugorodott és az orvos szerint már nem életképes, el van meszesedve. Olyan, akár egy darab kő.
Ön szerint túl vannak a nehezén?
„Az orvosok nagyon bíztatnak, hogy a kisfiam meggyógyulhat, majd lehet neki is családja, gyereke. Teljes szívünkből ezt reméljük. 8 éve nincs egy nyugodt percünk sem, állandóan bennünk van a félelem, hogy mi lesz, ha ismét kiújul. Ezt még egyszer átélni őszintén mondom nem lehet. Olyan dolgok estek ki az életünkből, amelyek fontosak lennének. Például nem tudom, mikor kezdett el járni, mi volt az első szava, mikor lett szobatiszta. Ezek a dolgok sajnos kiestek, mert akkora volt a nyomás rajtunk, hogy ezekre a dolgokra már nem tudtunk odafigyelni.
Kegyetlen dolog, amikor az embernek a gyermeke beteg. Bármit el lehet viselni, mindent ki lehet bírni, de amikor a szülő azt látja, hogy a gyermeke szenved, azt már nem.”
László nagyon jó tanuló. Nemrégiben mesemondó versenyen jeleskedett. Kívánjuk neki, hogy azt a mesét, amit előadott, majd a saját kis csemetéinek is büszkén elmondhassa.
