Zita szülei 2010 májusában értesültek arról, hogy kislányuk súlyos beteg, akut limfoid leukémiában szenved. A tünetek korábban jelentkeztek már, az édesanya szerint február környékén látszott Zitán, hogy semmi sincs rendben. A gyerekorvos sejtette, hogy a gyakori fáradékonyság, levertség, gyengeség, ízületi fájdalmak mögött a leukémia áll. Azonnal a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára küldte további vizsgálatok elvégzése végett.
„Azt mondták, bármi más is állhat a háttérben, nem feltétlenül a legrosszabbra kell gondolni. Igazából tudtuk, hogy nagy a baj, láttuk. Korábban lefogyott, nem tudott lehajolni, leguggolni, fájtak a lábai, a kis csizmájára panaszkodott, hogy szorítja, pedig nem szoríthatta, hiszen nagyobb volt a kelletnél, nem nyomhatta. Az óvodába az ölemben hordtam, ott is többször leesett a hintáról. Tehát ezeket mi mind láttuk, mégsem számítottunk leukémiára.”
A csontvelővizsgálat rövidesen bebizonyította, hogy Zita sajnos nagyon beteg, leukémiás.
Hogyan fogadták ezt a szörnyű hírt?
„Akkor nem is voltunk észnél, azt sem tudtuk, hogy ez a betegség gyógyítható-e egyáltalán. Végül is az embernek bele kell nyugodni ebbe a helyzetbe, fel kell fogni, hogy muszáj a kezeléseket elkezdeni és végigcsinálni azokat a hosszú, fájdalmas hónapokat, hiszen más kiút nem létezik. A kezelések azonnal elkezdődtek. Először szteroidot kapott, erre jól reagált Zita szervezete, így 8 nap elteltével megkezdhették a kemoterápiát is, szerencsére a leggyengébb változatát.”
Hogy reagált a kislány szervezete a kezelésekre?
„Változó volt, Zita sokszor jól bírta, viszont voltak nehéz időszakok is. Összesen 7 hónapig tartott a kezelés kisebb-nagyobb otthonlétekkel.
A gyógyítás 3 ciklusból állt. Az 1. ciklusban szteroidot, illetve kemoterápiát kapott. Ez eléggé ágyhoz kötötte, levert volt, fájdalmai voltak, belázasodott. Utána tartottunk egy kis szünetet. A 2. részben csak kemoterápiát kaptunk, talán ez a legkönnyebb szakasz mindenkinél, mivel nem jár annyi mellékhatással. Sokkal jobb kedve volt, infúzióra volt kötve, de egyfolytában mondta, hogy menjünk át a játszóházba, mert jól érzi magát. A 3. szakasz ismét nehéz, hiszen a szervezetet úgymond lenullázzák szteroidokkal és az elmaradhatatlan kemoterápiával. Ez az időszak azért veszélyes, mert az immunrendszer teljesen legyengül. Ilyenkor bármilyen fertőzést elkaphatnak, mindenre sokkal érzékenyebbek, általában tüdőgyulladásba esnek. Zitának húgyhólyag gyulladása volt, 5 hétig véreset pisilt. Emellett hörgőgyulladást is kapott, éjszakánként nem bírt szuszogni. Hetek teltek el úgy, hogy alig aludtunk valamit, állandóan azt néztem, hogy kap a levegő után. A szteroidok miatt kedvetlen volt, megpuffadt a hasa, illetve az arca, aztán szép lassan eltűntek ezek a mellékhatások. Miután befejeződtek a kórházi kezelések, Zitának otthon szednie kellett kemoterápiás gyógyszereket tabletta formában még 2 évig. Sajnos a mája nem bírta ezt a fajta gyógyszert, így vissza kellett mennünk a kórházba 1-2 napra. Emellett lassan indult be a vörös vérsejtek termelődése, ami azt jelentette, hogy 4 hónapon keresztül vért adtak neki, hogy felépüljön. Idén május óta nem szedünk semmit.”
Ön mit gondol, ebből az egészből mit fogott fel a kislány?
„Gyönyörű, hosszú, derékig érő haja volt Zitának. Amikor elkezdett kihullani, megrémült. Először csak a copfját vágtuk le, de nem akart többet tükörbe nézni. Időközben összebarátkozott a többi kislánnyal, akiknek már nem volt hajuk. Őket látva, neki is könnyebb volt beletörődnie a helyzetébe. Sőt, amikor teljesen levágtuk, akkor már nézte a tükörben, hogy most ő is pont olyan, mint a barátnői. Ma már vállig érő gyönyörű göndör fürtjei vannak, mindenki dicséri a kis loknijait, hiszen azelőtt egyenes haja volt. Zita traumának élte meg a kezelések utáni időszakot akkor, amikor valami miatt vissza kellett vigyük őt a kórházba, pl. a mája miatt. Mondta is, hogy akkor most bizonyára nem megyünk haza egyhamar. Egy dolgot nem lehetett neki elmondani: ha valaki meghalt. Amikor elhunyt a kórházban egy kislány, és én elmondtam neki, addig üvöltött, amíg azt nem mondtam, hogy összetévesztettem valaki mással, nem is halt meg, erre aztán megnyugodott. Emellett érezte, látta ő is, hogy baj van, hiszen nem lehetett együtt a játszótársaival, de főleg a nagymamájával, akivel nagyon összenőttek.”
Zita 6 éves. Oviba jár.
A szülei havonta viszik felülvizsgálatra. Nagy örömükre pillanatnyilag tünetmentes.
„Olyan volt, mintha egy nagy ólomsúly lenne rajtam, ami csak mostanában kezd könnyebbé válni. A világon semmit nem szeretnék jobban, mint azt, hogy ne jöjjön vissza ez a betegség, örökre töröljük ki még az emlékét is.”
