H. Imike töténete -„A szülő sokszor bohócot csinál magából, de megéri egy mosolyért.”
2011. július 5. jelentette a legszörnyűbb napot Imike családja számára, amikor akut leukémiát diagnosztizáltak a kisfiúnál.
Ízületi fájdalmakra panaszkodott, étvágytalan volt és sápadt. A gyerekorvos vesebetegségre gyanakodott, mert sajnos a leukémia a hatodik betegségként jelentkezett Imikénél, kicsi kora óta sok mindenen átesett már: vese betegség, asztma, gégegörcs, ételallergia, vele született főhörgő szűkület.
Rövid időn belül kimutatta a vérkép, illetve a csontvelő biopszia, hogy itt most másról van szó, nem a régi betegségek egyike a rosszullétek oka. A mentő azonnal a debreceni kórházba szállította Imikét és édesanyját. Még aznap el is kezdték a kemoterápiás kezelést. Azért kellett ennyire sietni, mert a vérben 78%, a csontvelőben pedig 98% volt a rákos sejtek száma.
Mi volt a kezelések menete?
„3 blokkban kaptuk a kemoterápiát. Először az alacsony rizikócsoportba tartoztunk, ám a 33-ik nap utáni csontvelővizsgálat eredménye nem volt túl jó, így a közepes rizikócsoportba kerültünk át. Nagyon erős kemoterápiát kapott, amit nehezen viselt. Fél lábbal az intenzíven voltunk, mert a máj értéke 629-et mutatott, ami veszélyes. Emellett szintén gondot jelentett a kétoldali vesetágulat is. Egy darabig csak vízhajtóval tudott pisilni.
Összesen 62 napig tartott tehát az 1. blokk, aztán 3 hétig szüneteltünk.”
Ezután mi következett?
„Szükséges volt folytatni a kemoterápiát, hát el is kezdtük a 2. blokkot. Ez 4 darab 24 órán keresztül tartó kezelést jelentett. Eléggé megviselte Imikét, volt olyan alkalom, amikor úgy legyengült, hogy a professzor úr azt mondta, egy kis időre fel kell függeszteni a kemoterápiát. Amikor éppen jól bírta, 2 hetes különbségekkel kapta.
Talán a 3. blokk volt a legkönnyebb, ami februártól május végéig tartott. A blokkok között voltak rövidebb-hosszabb időszakok, amikor otthon lehettünk. Történt olyan is, hogy hazaértünk a kórházból, aztán 15 perc múlva már indulhattunk is vissza, rosszul lett a kisfiam.
Összefoglalva: 2011 júliusától 2012 májusáig kezelték Imikét. Szinte 1 évig bent voltunk a kórházban.”
Mi volt a legnehezebb Imikének a kezelések során?
„Szerencsére úgy igazából nem lehetett róla elmondani, hogy beteg, nem látszott semmi különös. Ez annak volt köszönhető, hogy tartotta magát, ugyanúgy mi is, hogy soha fel se merüljön benne a betegségtől való félelem. Mentünk sétálni, mozogni, nem hagytuk feküdni naphosszat, mert akkor hajlamosabbak belesüppedni ebbe a szerencsétlen helyzetbe. Végig a kis haja is megvolt, érdekes módon a 3. szakaszban hullott ki. Emellett természetesen a hányás, étvágytalanság volt jellemző, mint általában minden betegnél. Vizet sem akart inni, azonnal hányta is vissza.
Lelkileg megviselte őt?
„Mivel még kicsi, nem úgy fogta fel ezt az egészet, mint egy felnőtt. Azt viszont tudta, hogy beteg és meg kell gyógyulnia. Többször is mondta, hogy neki meg kell gyógyulni. Elmondtunk mindent, ugyanúgy az orvosok is. Tisztában volt vele, hogy mit miért kap, milyen kezelés következik, de nem hagytuk letörni. A vége fele mondogatta, hogy megunta a kórházban, a sok gyógyszert, a sok fájdalmat, most már szeretne haza menni vagy meghalni. Ilyenkor elmondtuk neki, hogy még türelmesnek kell lennie, hisz minden azért van, hogy ő meggyógyuljon.”
Hogyan tudtak Önök a segítségére lenni?
„Imikének leginkább a nagycsaládra volt szüksége. Én ott voltam vele végig, akkor is nevettem, amikor sírni szerettem volna, mert csak így csalhattam mosolyt a gyermekem arcára. A szülő sokszor bohócot csinál magából, de megéri egy mosolyért. Volt olyan eset, amikor az édesapját hiányolta, illetve a testvéreit. Olyankor a férjem rögtön bejött hozzá. Játszottak, vagy elmesélte, hogy aznap mi történt vele, milyen vizsgálatokon, kezeléseken esett át. A testvérei nem látogathatták meg a fertőzésveszély miatt, ezt nehezen is viselte. Amikor nagy ritkán haza mentünk, együtt lehettek. Szerencsére a kisebbik gyermekem is megértette, aki csak 3 éves, hogy nagyon oda kell figyelni Imikére, pl. nem ihatnak az ő poharából, nehogy betegebb legyen, elkapjon tőlük valamit. Volt olyan eset is, amikor a nagyobb lányom megbetegedett, és elküldtük a nagymamához, nehogy Imike elkapja. A nagyi szintén jelentős helyet foglal el a kisfiam életében. A kórházban töltött idő alatt sokszor az is segített neki, ha beszéltek telefonon.
A kórház pszichológusa szintén segítségünkre volt, sokat foglakozott a kisfiammal, segített lelkileg feldolgozni ezt a traumát. Emellett a kórház dolgozói sokszor támogattak, beszélgettek velünk, mindenben segítettek. 3 nővérke volt, akikért rajongott a kisfiam, az egyik a nyáron el is jött meglátogatni bennünket. Nagyon örültünk neki, szép gesztus volt. De a többiek is mai napig telefonálnak, érdeklődnek Imike felől.”
Pillanatnyilag hogy van a kisfiú?
„Nem eszik egyáltalán. Bár volt már ilyen időszakunk, mégis nagyon aggaszt. Ha egész nap megeszik egy fél szelet kenyeret, az már nála sok. A nővérkének sikerült a nyáron némi zsarolással rávenni az evésre, de most már nem sikerül, nem hajlandó, nem tudjuk rávenni. Június óta kapja a fenntartó gyógyszereket másfél évig, emellett az asztmája is egyre erőteljesebb, mivel gyenge az immunrendszere. 1 hónapja cisztát találtak a jobb tüdőlebenyben, ami 9,5 mm nagyságú. Reménykedünk, hogy nem kell ismét kemoterápiát kapnia, az orvos szerint felszívódhat.
Örülünk, mert fiúnkat egyházi iskolába szeretnénk íratni, már el is kezdődtek az előkészületek, kéthetente 1 órát tanulgatnak. Emellett van egy tanító néni, aki sűrűn jön hozzá. Számolni, olvasni, rajzolni tanítja, még házi feladatot is kap, ami boldoggá teszi őt, ennél nagyobb élmény nincs.
Számunkra az a legfontosabb, hogy majd 5 év múlva, amikor ismét csontvelő vizsgálatra kerül sor, a kisfiamat egészségesnek nyilvánítsák.”
