„A leukémia arra volt jó, hogy még szorosabbra fűzze a kapcsolatokat családunkban.”
A „Miért pont én?” kérdésre Marcell hihetetlenül bölcs választ ad. Úgy érzi, ezzel a betegséggel közelebb került szüleihez, mindenki jobban odafigyel a másikra, egyszóval, azóta jobban szeretik egymást.
Marcell története egy évvel ezelőtt kezdődött. Fáradékonyságra panaszkodott, levert volt és aluszékony. Ezen kívül nem érezte rosszul magát. Egyszer csak a nyakán a nyirokcsomók láthatóan megnőttek. Az orvos megfázásból visszamaradt duzzanatoknak vélte ezeket. Miután azonban csak nem akartak elmúlni, Marcellt ultrahanggal is megvizsgálták. „A diagnoszta nem mondta, hogy miben szenved a fiam, csak annyit, hogy mindenhol, amerre a szem ellát, duzzadtak a nyirokcsomói. Ezután a sebészetre mentünk válaszért, ott viszont nem tudták megállapítani a duzzanatok eredetét, csak műtéti úton.” Marcellt elaltatták, és kioperálták három nyirokcsomóját. Az egyik óriási volt, 4 cm-es! Egy hét múlva megjött az eredmény: a szövettani vizsgálat Hodgkin-limfómát mutatott ki, azaz a nyirokrendszer daganatos megbetegedését.
„Amikor közölték velünk a diagnózist, úgy éreztem minden megszűnt, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk”– emlékszik vissza Marcell édesanyja.
Azonnal elkezdődtek a kemoterápiás kezelések, amiket két blokkban kapott a fiú. Ez annyit jelentett, hogy egy hétig bent kezelték a kórházban, egy hétig pedig otthon lehetett gyógyszeres kezelés mellett. Ez így összesen két hónapig tartott.
Hogy reagált Marcell szervezete a kemoterápiára?
„Az elején bírta, nem volt gond, de amint a kemoterápiás gyógyszerek hatni kezdtek, a fiam fizikailag egyre gyengébb lett és fáradtabb. Szerencsére nem volt hányingere, nem is hányt, de enni azért elég nehezen tudott a szájában kialakult sebek miatt. Sokat beszélgettünk erről a helyzetről, hisz vele voltam egész nap, az édesapja pedig minden délután munka után bejött, együtt voltunk hárman estig. Próbáltuk tartani benne a lelket, ám meglepő módon olyannyira felnőttként kezelte a helyzetét, hogy sokszor még ő vigasztalt minket. Látta rajtam, hogy engem rettenetesen megvisel ez az állapot, olyankor viccelődött, bíztatott, megpróbált erőt adni azzal, hogy ő bátor és nem hagyja magát. Azért persze neki is voltak nehéz pillanatai, de nagyon tartotta magát, hisz ő egy erős ember. Ezen kívül a kezelőorvosnak is igen nagy szerepe volt a Marcell lelkiállapotát illetően. Soha nem mondott semmiféle negatívumot, csak és kizárólag biztatta, nem engedte belesüppedni a szomorúságba. Mindig azt erősítette benne, hogy meg fog gyógyulni, nincs is más lehetősége.”
Mi volt a legnehezebb Marcell számára?
„A legnehezebb számára az iskolából való kiszakadás volt. Marcellt lelkileg ez nagyon megviselte. Természetesen az osztálytársai, barátai rendszeresen látogatták, tartották egymással a kapcsolatot, ám ez mégsem pótolta teljesen a hiányt. Egy egész évet kimaradt az iskolából, ezért mikor ismét járhatott, más osztályba került. Sajnos a régi osztálytársak hiánya elszomorítja, emiatt sokat bánkódik, sajnálja, hogy nem tudta velük folytatni az iskolát.
Emellett a hajhullás is elég nyomasztó élmény volt számára, viszont nem csinált belőle tragédiát. Elviccelte. Például, ha néha mondtam neki valamit, amit ő „butaságnak” tartott, rögtön viccesen úgy reagálta le, hogy azt mondta: »Na, ettől rögtön kihullik a hajam!«”
Marcell édesanyja szerint ez a pozitív hozzáállás annak is köszönhető volt, hogy a kezelőorvos mindent elmondott neki az elején, semmit sem titkolt el, így Marcell tudta, hogy mire számíthat. Volt egy kis ideje erre felkészülni lelkileg. Ezért is bízott végig a gyógyulásában. Ő sose sajnáltatta magát, nem süppedt bele a gondjaiba. Inkább kinyílt. Felnőtté vált. Megváltozott az értékrendje. Ma már az élet minden pillanatát élvezni és értékelni tudja. Olyan apróságok váltak fontossá számára, amelyek korábban nem voltak azok.
„Marcell pátyolgatta a nála kisebbeket, sokat beszélgetett velük, mert úgy érezte, fontos egymás életébe színt vinniük. Miután hazakerült a kórházból, néhányszor visszament a beteg társaihoz, hogy vigyen nekik a külvilágból egy darabkát. Hiszen számára is igen fontos volt az, amikor az osztálytársai kinti híreket vittek be hozzá. Földerítette őt minden, ami nem a kórházzal volt kapcsolatos.”
Marcell ma már a gyógyulás útján jár. Pillanatnyilag tünetmentes, félévente jár ellenőrzésre, az orvos szerint nincs mitől tartani, meg fog gyógyulni. „Ez a betegség egy botlás, amiből fel lehet állni. A lényeg az, hogy el kell hinni, meggyógyul a gyerek, mert legyőzhető ez a nagy akadály.”
Interjú Marcellel:
Alapítvány: Hogyan emlékszel vissza arra a napra, amikor megtudtad a diagnózist?
Marcell: Meglepett a hír, és akkor éreztem azt először, hogy bármi megtörténhet bárkivel.
Alapítvány: A „Miért pont én?” kérdésre milyen választ adtál saját magadnak?
Marcell: Azt hiszem, azóta jobb a viszonyom a szüleimmel. Jobban odafigyelünk egymásra, jobban értékeljük egymást, illetve fölösleges dolgokon nem rágódunk.
Alapítvány: Változtál valamit a betegségből kifolyólag?
Marcell: Igen, a tanulás is jobban megy, már máshogy állok hozzá az iskolához, egyszóval felnőttem.
Alapítvány: Nehéz volt a kezelés?
Marcell: Nem mondhatni, inkább, ami azt követte. Az esett rosszul, hogy előtte én nagyon szívós voltam, a kezelés után pedig legyengültem, lefogytam. Ez volt számomra a legfájóbb. De magamban lerendeztem.
Alapítvány: A barátaid, osztálytársaid miben tudtak segíteni neked?
Marcell: Többször meglátogattak, de emellett telefonon, interneten is tartottuk a kapcsolatot.
Alapítvány: A kórházban szereztél új barátokat?
Marcell: Igen, összeismerkedtünk egy páran, azóta is beszélgetünk időnként. És voltam idén Bátor Táborban, ami nagyon klassz volt, minden egyes pillanatát élveztem. Ott több barátot is szereztem.
Alapítvány: Mi az, ami erőt tud adni neked ebben a nehéz helyzetben?
Marcell: Magamba néztem, elgondolkodtam a helyzetemen és rájöttem, hogy leküzdhető ez a betegség. Nekem már sikerült. Üzenem sorstársaimnak, hogy bízzanak a gyógyulásban, én pedig bízom bennük, hogy képesek ezt megtenni.
