Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /var/www/html/leukemias.hu/public_html/wp-content/themes/betheme/functions/theme-functions.php on line 1517

Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /var/www/html/leukemias.hu/public_html/wp-content/themes/betheme/functions/theme-functions.php on line 1518

Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /var/www/html/leukemias.hu/public_html/wp-content/themes/betheme/functions/theme-functions.php on line 1519

Egy édesanya szívbemarkoló vallomása – Zsombor története


Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /var/www/html/leukemias.hu/public_html/wp-content/themes/betheme/functions/theme-functions.php on line 1517

Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /var/www/html/leukemias.hu/public_html/wp-content/themes/betheme/functions/theme-functions.php on line 1518

Notice: Trying to access array offset on value of type bool in /var/www/html/leukemias.hu/public_html/wp-content/themes/betheme/functions/theme-functions.php on line 1519

„Mi nem csatákat nyertünk, hanem megnyertük a háborút!”

 

Ezekkel a szavakkal kezdi mesélni Ildikó Zsombor fiának szomorú történetét. Ahogyan a népmesékben a jó elnyeri méltó jutalmát, úgy nyerte el Zsombor is gyógyulását. Íme, egy történet, amelynek tökéletes a befejezése.

A mi történetünk 14 évvel ezelőtt kezdődött egy hideg februári napon. A háziorvosunk szerint Zsombor influenzás volt, a láza mégsem múlt el két hét után sem. Nagyon aluszékony és hihetetlenül sápadt volt. Aminek fel kellett volna tűnnie, az a nagy kiterjedésű kék folt volt mind a két sípcsontján. Én kértem az orvosunkat, hogy adjon beutalót laborba. Másnap reggel megcsináltuk a szükséges laborvizsgálatokat. Néhány órán belül értesítettek telefonon, hogy azonnal menjünk a Madarász kórházba, már a kezelőorvossal is egyeztettek.

Sejtettem, hogy komoly baj van, de a lesújtó diagnózist másnap az első lumbálás után tudtam meg. Zsombor fiam leukémiás. Szinte nem volt egészséges sejt a csontvelőben, csak rákos.

Ön mint édesanya,  hogy fogadta a hírt?

Nem tudom leírni az érzéseimet, mert egyszerűen leírhatatlan még most is, pedig már csak emlék.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, tán nem is akartam. Egyik nap labor, másnap már kemoterápia. Borzasztóan elkeseredtem. A szülőnek a szíve szakad meg, amikor gyermekét ilyen állapotban látja, de segíteni nem tud rajta. Ami még ennél is nehezebb, hogy nem szabad mutatni a gyermeknek, hogy nagy a baj. Annyira féltem attól, hogy elijesztem és nem lesz partner, mert ha a gyerek feladja, akkor vége. Úgy nem lehet meggyógyítani, ha ő nem akar. Én azt csináltam, hogy mikor már nem bírtam, kimentem, kisírtam magam, visszasminkeltem, majd bementem. Ma már tudja, hogy folyton sírtam a fürdőszobában, a folyosón, az utcán. A két bátyjával bohóckodtunk neki, mindig vele voltunk, próbáltuk tartani benne a lelket. Én sokszor ott aludtam vele egy camping ágyon vagy széken ülve. A férjem előző évben halt meg, nagyon nehéz volt az életünk emiatt is!

Zsombor hogy bírta a kezeléseket?

A diagnózis felállítása után azonnal elkezdték a kemoterápiát. Nagyon rosszul volt. Hányt, nem tudott enni, kiabált, dühös volt. Sokszor velem sem állt szóba, félrefordította a fejét. Az első hónapos kezelés után hazaengedtek bennünket pár napra a kórházból, de sajnos az egyik citosztatikum (kemoterápiás gyógyszer) mellékhatásaként Zsombor hasnyálmirigy gyulladást kapott, valamint összeomlott a keringése. Élet-halál között az intenzívre került, a főorvosnőtől megtudtam, hogy ebben a betegségben a gyerekek 98%-a meghal. Ezzel elkezdődött a kálvária és megállt az élet.

Innentől Zsombor tápszondát kapott. Végre magához tért, ám 3 hónapig nem ehetett és nem ihatott semmit. Nagyon kívánt mindent, mi kint ettünk, hogy ne lássa, viszont ő arra kért, együnk előtte, legalább érezze az ételek illatát. A tévében is egyfolytában főzőműsorokat nézett, leírogatta nekem a recepteket, hogy amikor jobban lesz, készítsem el neki. Közben megállás nélkül ment a kemoterápia. A haja is folyamatosan hullott, ez ha lehet még jobban szíven üti az embert. Szörnyű látni azt, ahogyan a tus alatt mossa ki a haját. Emellett minden honnan csövek lógtak a kis testéből. Nagy fájdalmai voltak, agresszívvá vált, csonttá soványodott, mindenkit hibáztatott a betegsége miatt. Egy emberi roncs feküdt az ágyban, de élt!

Aztán egyszer csak Zsombor átbillent, belefáradt a harcba és rájött, hogy végig kell csinálnia. Megértette, hogy erről senki sem tehet. Láttam rajta, hogy beleöregedett.

A fiam nagyon lassan, de elkezdett gyógyulni. Az első évet szinte folyamatosan a korházban töltöttük, újra meg kellett tanulnia enni, járni. A kezelések sokáig elhúzódtak, gyakran elfertőződött, lázas volt, egy  három napos nátha neki hetekig tartott. Ez idő alatt kétszer hullott ki a haja. Nem csak a testét, de a kis lelkét is ápolni kellett. Sosem felejtem el, amikor este elcsöndesült a kórház, azt mondta nekem, hogy üljek bele a tolókocsiba, mert én már annyit toltam őt, most ő szeretne engem. Egyik kezével tolta az infúziós állványt, a másikkal tolt engem a folyóson rogyadozó lábakkal és nagyokat nevetett. Talán akkor  éreztem először, hogy mi  nem csatákat nyerünk, hanem megnyerjük a háborút. Öt év kellett hozzá, de megnyertük!

5 hosszú kórházi év. Zsombornak mi adott erőt, hogy ezt végig tudja csinálni?

Elsősorban mi, a család. Én mindig mellette voltam, a bátyjai is. Sokat nevettünk együtt, játszottunk, kártyáztunk, viccelődtünk. A barátai, osztálytársai szintén bementek hozzá, bevitték a leckét, hogy azért tartsa a lépést Zsombor az iskolával.

Ezenkívül volt a fiamnak egy kis szobatársa, aki mindössze 2 hónapos volt. Csontvelőrákban szenvedett. Imádta Zsombor, sokszor maga mellé vette az ágyába. Amikor a kislány édesanyja kiment hosszabb időre, Zsombor vigyázott rá. Ő sajnos 8 hónaposan elment. Nem mondtuk meg a fiamnak, mert nem volt abban az időszakban túl jól, de érezte. Borzalmasan belázasodott és később elmondta, tudta, hogy a kislányt nem hazavitték, hanem valahová máshová. Amikor Zsombor jobban lett, számtalanszor kimentünk a temetőbe, virágot vittünk a „szobatársa” sírjára.

Aztán a kórház szervezett egy programot „Törődj a babával” címen. Ez egy szenzációsan jó ötlet volt. Olyan csecsemőket adtak oda beteg gyermekeinknek, akiket édesanyjuk ott hagyott a kórházban. A Zsomboré egy tüneményes kislány volt. A fiam sokszor olyan beteg volt, hogy fölkelni sem bírt az ágyból, de ő azt mondta, jól van, és szívesen gondozza a babát. Betette a cumit a szájába, teát adott neki, simogatta, ringatta. Ennek az egész programnak az volt a lényege, hogy a beteg gyermekek érezzék fontosnak magukat. Érezzék azt, hogy ők felelősséggel tartoznak a kisbaba iránt, törődniük kell valaki mással és nem önmagukkal, a betegségükkel. Az életkedvük nagyobb lett, ösztönösen a küzdeni akarás erősödött bennük, mert úgy érezték, van kiért. Emellett persze egymás között is megváltozott a beszédtéma, nem csupán a betegségről, illetve a kezelésekről beszélgettek, hanem a babáikról. Mindenki lelkesen megosztotta a másikkal élményeit, azt, hogy az ő „gyereke” hogy evett, vagy éppen milyen aranyosan mosolygott.

Szerelmi szál

A szemünk előtt bontakozott ki egy szép szerelmi történet két kis beteg gyermek között. 12 év körüli lehetett a lány is, a fiú is. A kórház folyosóján találkoztak, ott kezdtek el ismerkedni. Amikor jól voltak, sétálgattak, beszélgettek, aztán egyszer csak észrevettük, hogy sokat együtt vannak és látszott, hogy nagyon szeretik egymást. Pedig a hasonló korú gyerekek általában titkolják, ha tetszik nekik valaki, de azt hiszem, ők érezték, hogy nincs idejük titkolózni. Sajnos tragikusan fejeződött be az ő történetük. A fiúnak mennie kellett csontvelő átültetésre, ezért sokáig nem tudtak volna találkozni. Mivel nem volt telefonjuk, nem tudták volna tartani a kapcsolatot, viszont a kórház gondoskodott arról, hogy a két fiatal között megoldja a problémát. Mindkettőnek ajándékoztak egy-egy telefont. Nagyon szép gesztus volt a kórház részéről, boldoggá tették őket. Egy ideig. Mert egyszer csak a lány már nem vette fel a telefont. A fiúnak azt mondták, valószínűleg elveszítette a telefonját. Nem sokkal később, a fiú is elment.

Ildikó üzenete a szülőknek

Borzasztó azt látni egy szülőnek, hogy a gyermeke szenved, rosszul van, szörnyen beteg, ám ő nem tud rajta segíteni. Pedig tud. Tehetetlennek érzi magát, mégis rá van a legnagyobb szükség. A szülő segítsége abban nyilvánul meg, hogy ott van beteg, ágyhoz kötött gyermekével, nem hagyja magára, érezteti vele, hogy nincs egyedül.

Mindenki azt kérdi „miért pont én?” Erre nincs válasz. Élni kell tovább, muszáj ezen túllépni. Az anyának kell a gyermekbe belecsöpögtetnie azt az erőt, amire szüksége van ahhoz, hogy ezt kibírja. Az anya a biztos pont, benne bízik a gyermek.

A leukémia rettenetes, de ez még nem jelenti azt, hogy vége van. Ez egy borzasztó nagy akadály, amit le kell győzni. Az embernek a szíve szakad meg minden nap, mert nem tudja meddig tart, meddig kell talpon lenni, a beteg ágy mellett állni, mikor lélegezhet fel végre, de ezt végig kell csinálni. Soha nem szabad látnia rajtunk, hogy el vagyunk keseredve, reménytelenség vesz körül. Tilos kimutatnunk vég nélküli aggodalmunkat, hiszen csak rémületet váltunk ki benne. Az a szülő feladata, hogy bíztassa, bátorítsa kis betegét, akkor van remény a gyógyulásra.

Senki nem hitte rajtam kívül, hogy Zsombor fiam túléli. Én egy percig sem kételkedtem benne, és meg is gyógyult. Jó látni őt felnőttnek, aki minden napot, percet értékel, mindenben örömét leli, mindent megbecsül.  Ezért kérek mindenkit, ne adja fel, hiszen van remény, az én fiam az élő példa erre. 10 éves volt, amikor ez a rettenetes betegség sújtotta, ma már 24 és jól van. Tényleg jól van, meggyógyult. Meg lehet gyógyulni, csak higgyetek benne!

TÁMOGATÁS